Valami nagyon rosszul működik bennem, talán orvoshoz kellene fordulnom. Ugyanis gyerekkorom óta képtelen vagyok szó (és tett) nélkül hagyni az olyan dolgokat, amelyeket igazságtalannak vélek. Mindegy, hogy velem történik vagy valaki mással, véleményt KELL nyilvánítanom. És ebben az sem akadályoz meg, ha az igazságtalan ember netán a főnököm (vagyis hivatalosan felettem áll), vagy háromszor akkora, mint az otthoni dupla ruhásszekrényünk.

A kisördög ilyen alkalmakkor belém bújik. Én egy ideig még próbálom csitítani, hiszen a mai világban az az elfogadott viselkedésmód, ha a fejedet lehajtva, szemedet becsukva, magadat süketnek és némának tettetve próbálsz láthatatlanná válni, és nem veszel tudomást a történtekről, elhangzottakról.

Szemeidet a földre vagy egy ellenkező irányú pontra szegezed, és úgy teszel, mintha olvasnál vagy mélyen elgondolkodnál, miközben magadban azon görcsölsz, nehogy belekeveredj a dologba, ezért apró ponttá zsugorodva tűröd, hogy egy másik embert megalázzanak, bántalmazzanak.

Ezért fordul elő, hogy bárkit bármikor megverhetnek és/vagy kirabolhatnak fényes nappal a nyílt utcán, hogy a magukat hősnek és macsónak tartó "férfiak" nyugodtan bemoshatnak egyet a szófogadatlan barátnőnek (ezzel is megmutatva a haveroknak, hogy ki az úr a házban), hogy a primitív szomszéd rettegésben tarthatja a teljes szomszédságot, hogy a fiatalkorú bandák vegzálják az utasokat a villamoson, hogy a főnök szolgaként bánjon a beosztottjaival, hogy a néhány fős politikai "elit" olyan törvényeket hozzon, amely rajta kívül senki másnak nem jó, mert ugyan, ki merne beleszólni.

Nézz magadba és válaszolj őszintén! Büszke vagy ilyenkor magadra? Milyen mentséget találsz ki, hogy ne kelljen megvetned önmagadat?

A lovagkorba illő igazságérzetem ilyenkor felhördül. Látványosan együtt megyek a folyosón az egy órával ezelőtt kirúgott nagyfőnökömmel, rendre utasítom a "döglött oroszlánba" belerúgó, immáron felbátorodott kollégát, aki a nyelvét most egész másra használja, mint korábban, megfogom a zsebtolvaj kezét a buszon, amikor észreveszem, hogy a mellettem álló zsebében turkál, és odalépek a nőhöz, akit rángat és pofoz egy gorilla, hogy segíthetek-e. És igen, kinyitom a számat az ellen, ami most folyik az országban. Mert nem tűröm!

Ilyenkor egy cseppet sem érdekel, hogy mi lesz a következmény: kirúghatnak, megfenyegethetnek, megverhetnek, leszúrhatnak, sőt, akár hátba is lőhetem magam (csúnya öngyilkosság), bármi megtörténhet, és tisztában vagyok azzal,  hogy senki nem fog megvédeni, hiszen szabad akaratomból szóltam bele abba, ami "nem rám tartozik". Tudom! Tudom, de nem érdekel.

Félelemben nem lehet élni! Milyen élet az? Amikor szembefordulsz egy ilyen emberrel, furcsa dolgot látsz a szemében, döbbenetet és félelmet. Mert olyan dolog történt vele, amihez nincs hozzászokva. Ellent mondtak neki. Valaki határozottan fellépett vele szemben. Összezavarodik, de egyetlen embert még legyőzhet. Ám mi történik, ha hirtelen ott áll vele szemben még egy, majd még egy, majd egyre több ember. Ki fog meghátrálni?

Nyisd ki a szemed, a füled és a szád, tépd le a falról a három majmos plakátot! (Miért is jut erről eszembe a kötelezően kifüggesztett NER?)

Jelenleg olyan életet élsz, amelyben mindentől félsz. Félsz meglátni a valóságot, félsz kinyitni a szádat, félsz közzétenni a véleményedet, félsz szembefordulni a villamososon szemtelenkedő sihederrel, félsz megvédeni a másikat, félsz a hatalom bosszújától, folyamatosan félsz, félsz és félsz...

..., mert elveszítheted a munkádat, a lakásodat, az egzisztenciádat, a családodat, a pénzedet, a testi épségedet, sőt, akár az életedet is. Csak egyet nem veszel észre. Ha ilyen maradsz, a gerincedet is elveszíted, s az szép lassan visszafejlődik. Ám jobb, ha tudod, a gerinceddel együtt elvész az önbecsülésed, a büszkeséged, a gondolkodásra való képességed és az ősi, veled született igazságérzeted is. Csak a félelem marad! Évtizedekig!

Tényleg ezt akarod?