Amikor 2013 őszén felmentettek a OSZK főigazgatói posztja alól, az az egy gondolat vigasztalt, hogy biztos voltam abban, megnyugszanak a politikai kedélyek, ha egy olyan embert tehetnek oda, aki az ő kinevezettjük, aki azt teszi, amit mondanak neki, s aki nem “problémás” számukra. Befejeződnek végre a megszorítások, hiszen nem lesz szükség arra, hogy minden áron bebizonyítsák, a főigazgató alkalmatlan.

Az utolsó összdolgozói értekezleten, amikor elbúcsúztam a kollégáktól, azt mondtam: “Ha az én felmentésem kell ahhoz, hogy a könyvtár sorsa jobbra forduljon, akkor boldogan megyek el.”

Már az én időmben sem volt elégséges a könyvtár költségvetése, a minisztérium már csak a minősíthetetlenül alacsony bért és járulékokat állta, minden mást magunknak kellett kigazdálkodni. 350 millió forintos bevételi kötelezettséget írtak elő a könyvtárnak egy évben - kérdezek én minden épeszű embert, vajon miből szed össze ennyit egy kulturális közintézmény? Beiratkozási díjakból? Születésnapi csomagokból?

Már minden korábbi szerződést újratárgyaltunk, több lyukkal beljebb húztuk a nadrágszíjat, mert a Fidesz 2011-ben azzal indított, hogy 250 millió forintot elvont az OSZK költségvetéséből.

Kőkemény gazdálkodás folyt, ki volt minden centizve. Amikor már nem volt mit megszüntetni, el kellett vonnunk az addigi étkezési jegy támogatást a munkatársaktól, mert egyszerűen nem volt rá pénz. Ez óriási érvágás volt az ott dolgozóknak, mert ezek mellett a közalkalmazotti bérek mellett az a néhány ezer forint bizony komoly jövedelemkiesést jelentett.

Felújításokra, új számítógépekre vagy bútorcserékre esélyünk sem volt. Az informatikusaink régi, leselejtezett masinák darabjaiból bűvészkedtek össze valamit, ha meghibásodtak a gépek, ahogy a műszaki kollégáinknak is minden ügyességüket be kellett vetni, ha elromlott valami, mert pénz nem volt sem újra, sem pedig alkatrészekre. A raktárosaink sokszor gyalog hozták fel a nehéz köteteket az olvasóknak, mert a régi liftek szinte hetente megadták magukat. Már az is nagy öröm volt számomra, hogy az ottlétem alatt minden évben sikerült nullával fordulnunk, azaz nem volt év végén tartozásunk.

Az ötödik emelet (az ún. vezetői szint) a demo program. Ha lejjebb vagy feljebb megy valaki, az a szomorú valóság. Amikor ki kell költöztetni az embereket a beázott szobából, mert penészes lett, és nincs pénz a szoba rendbehozatalára. Amikor kabátban ülnek a feldolgozók a szobájukban télen, mert 5 centis hézag van az ablakoknál.... Nos, ez a valóság. A hétköznapok valósága.

Minden igyekezetünk ellenére tehetetlenül néztük, ahogy lerongyolódott szegényházzá vált az 1802-ben oly bőkezű gróf által megálmodott és létrehozott nemzeti könyvtár. Emlékszem, egyszer egy nagyon komoly, egyedülálló hagyatékot szerettünk volna megvásárolni, de a kormánynak nem volt erre 2 millió forintja, hiába nyújtottunk be több kérelmet, így a hagyaték magánkézbe került.

Arra is emlékszem, amikor az éppen aktuális államtitkár (hármat is “elfogyasztottam” főigazgatóságom alatt) undorodva nézett körül a VIII. emeleti rendezvény helyszínén, és hangosan megjegyezte: “Hogy néz itt ki minden? Undorító ezt a lepusztult posztkommunista terem.”

Az utolsó - “emberminisztériumban” - tartott intézményvezetői értekezleten, amelynek résztevője voltam, az akkori államtitkár mintegy fél órát késett - miközben hallottuk, hogy a szobájában vihorászik -, s amikor belépett, gúnyosan csak ennyit mondott: “Köszönöm, hogy megvártak, bár mi mást is tehettek volna? “

Emlékszem, ránéztem az előttem lévő névtáblára, melyen ez szerepelt: “Dr. Sajó Andrea, Országos Széchenyi Könyvtár”. Széchenyi.... Már annyiszor szóltam miatta. Miért nem tudják megjegyezni a saját intézményük nevét? Azon gondolkoztam, hogy várhatnánk el a hétköznapok emberétől, hogy tudja, a könyvtár nevét nem Széchenyinek, hanem Széchényinek írják - hiszen nem Széchenyi István, hanem az édesapja, Széchényi Ferenc alapította, s ő két é-vel írta a nevét -, amikor a minisztérium sem tudja.

Ezen az értekezleten a főigazgatók jó része panaszkodott a költségvetés miatt, mire a fenti államtitkár csak annyit mondott: “Érdekes, ahol a mi embereink dolgoznak, nincsenek ilyen problémák.”

Az értekezlet vége felé rám nézett, és szinte élvezettel közölte: “Sajnos kénytelenek vagyunk az OSZK-tól újabb 20 milliót elvonni.” Levegőt sem kaptam, és döbbenten válaszoltam: “Azt a könyvtár már nem tudja kigazdálkodni, nem fogjuk tudni kifizetni a működési költségeket.”

“Nos - mondta lekezelően az államtitkár - , aki nem tud gazdálkodni, alkalmatlan főigazgatónak.”

És aki nem gondoskodik megfelelően a gondjaira bízott intézményről, az alkalmas fenntartónak? Mert szerintem méltatlan arra, hogy a nemzet könyvtárának a tulajdonosa legyen, méltatlan arra, hogy kultúrembernek nevezzék, és méltatlan arra, hogy hatalma legyen kezelni a nép és az ország vagyonát.

Már öt és fél éve nem vagyok az OSZK főigazgatója, mégis aggódva figyelem, és mindig is figyelni fogom a sorsát.

Anno lesápadtam a gondolattól, amikor felmerült az ötlet, hogy a volt Kőbányai Sörgyárba és annak hatalmas pincerendszerébe költöztessék a könyvtárat, és nem akartam elhinni, hogy van ember, aki szerint ez kiváló hely a dokumentumok tárolására.

Hittem, hogy az eltávolításommal a helyzet jobbra fordul. De sokkal rosszabb lett.

A szívemben őrzöm a könyvtárat, s a szívemben őrzöm azokat az embereket, akik máig is küzdenek a fennmaradásáért, a működtetésért. Tisztelem őket, mert az életüket tették fel a nemzet kulturális vagyonának őrzésére. Akkor is tisztelem őket, ha anno nem értettünk mindenben egyet, mert a cél közös volt.

Egy latin közmondás jut az eszembe: Quis custodiet ipsos custodes? (Ki őrzi az őrzőket?), melyet egy kissé szomorúan módosítanék, és remélem, egyszer választ kapok rá:

Mi őrizzük a nemzet emlékezetét, de ki védi meg az őrzőket?