"A labdarúgás (angol eredetű szóval football, magyaros átírásban futball, közönségesen foci) labdajáték, amelyet a pályán két, egyenként 11 labdarúgóból álló csapat játszik egymás ellen. A játék célja, hogy a rendelkezésre álló idő alatt a labdát az ellenfél kapujába juttassák, lehetőleg minél többször, és így minél több gólt szerezzenek." (Forrás: Wikipedia)

Aki sportol, tudja, hogy nem mindig győzhet. A győzelmet ugyanis sok minden befolyásolja. A tehetség, a felkészülés, a környezet, a lelki állapot, a nyomás, az esetleges bírói tévedés vagy részrehajlás és nem utolsó sorban a szerencse. A baj tehát nem az, hogy Európa legnagyobb törpeállama, Andorra, amelynek csak 1994 óta van labdarúgó szövetsége, legyőzött minket. S nem is az, hogy egy olyan csapat, amelyet nem jegyeznek a futball világában, s amely 2000-től 2016-ig - három meccs kivételével - minden selejtezőn kikapott, 1:0-ra verte a magyar válogatottat. Megesik az ilyen a legnagyobbakkal is.

Az ország, amely egykor egy Aranycsapattal dicsekedhetett, és amelynek Nyilasiék voltak az utolsó méltó utódai, most nyomokban sem tartalmaz nézhető, élvezhető futballt. Fújhatunk Ronaldora, csinálhatunk róla gúnyolódó mémeket, nevezhetjük homoszexuálisnak (szégyenkezik is emiatt minden értelmes ember), de nem mondhatjuk rá, hogy tehetségtelen, hogy botlábú, hogy nem dogozza ki a lelkét minden meccsen.

És a baj itt kezdődik. Itt, ahol egy ország betegesen megszállott pocakos focistája egyben az ország miniszterelnöke is, és aki gondolkodás nélkül önti bele az ország pénzét egy fekete lyukba, mert úgy érzi, joga van ehhez. Aki azért, hogy beteges szenvedélyének hódolhasson, mindent és mindenkit alárendel a hobbijának, százmilliárdokért építteti és újíttatja fel az üresen kongó stadionokat, vásárolja meg a huszadrangú külföldi focistákat, és az ország pénzén fűtött gyeppel rendelkező, 3.500 fős stadiont építtet saját szülőfalujában, az 1.888 lakossal rendelkező Felcsúton.

A baj ott kezdődik, hogy ezek a válogatott focisták a futballt fő állásként űzik, az az egyetlen feladatuk, hogy komolyan vegyék az edzéseket, gyakoroljanak, és ezért olyan kiemelt juttatást kapnak, amely egy hétköznapi, de munkáját lelkiismeretesen végző ember számára elképzelhetetlen. Jutalmat kapnak akkor is, ha a teljesítményük alapján ezt semmi sem indokolja. Ezek az emberek a hétköznapi életben éhen halnának.

Dzsudzsák sírva fakadt a meccs végén? Vajon sír majd  akkor is, ha a számláján megjelenik a milliós fizetése? Vagy van benne és társaiban annyi büszkeség, hogy visszautasítsák a pénzt, amelyet nem érdemeltek ki? Vajon van a szövetségi kapitányban annyi tartás, hogy elismerje, rosszul végzi a munkáját és lemondjon?

Mert a profi sport profikat érdemel. Tehetséget, profizmust, kemény munkát, melynek révén akkor is büszkék maradhatunk, ha adott esetben kikapunk. Mert elmondhatjuk, hogy mindent megtettünk. Ezt a meccset azonban nyugodtan lejátszhatta volna Karakószörcs falu csapata is. Őket még érdekli a futball, a sport szerelmeseként játszanak akkor is, ha csak vállveregetést kapnak a szomszédoktól.

A futball támogatása és a stadionok építése nem állami feladat, az ország pénze másra kell! Ha jó a foci, sok a néző, ha pedig pocsék, Béla, a csatár mehet a gyárba dolgozni. A miniszterelnök pedig tanulhatna Ceaușescu esetéből. Ő is építtetett anno a szülőfalujában egy stadiont, de amikor a népnek elege lett, a diktátornak és a stadionnak is vége lett. Az egykor dicső pályán ma csak gaz terem. Fűtött gyep ide vagy oda.... És a történelem bizony sokszor ismétli önmagát!