Ha azt kérdezik tőlem, hogy feminista vagyok-e, mindig azt felelem, hogy a szó hagyományos értelmében igen, azaz fontosnak tartom a nemek közötti egyenlőséget, az azonos poszton azonos fizetést, a biológiai nemektől függetlenített, egyforma elbírálást, és elítélem azokat a férfiakat, akik testi erejüket kihasználva megütnek és félelemben tartanak egy nőt. Zéró toleranciát hirdetek a nemi erőszakkal szemben, és baromságnak tartom azt, hogy ha ez mégis megesik, az áldozatot hibáztassuk, mert olyan topot viselt, ami többet mutatott, mint egy apáca öltözéke. Szóval igen, ebben az értelemben feminista vagyok. Azért fontos ezt hangsúlyozni, mert a jelenlegi kormányzat kőkeményen igyekszik a nőket egy feudalizmus korabeli szerepbe visszakényszeríteni. Az ő értékrendjükben a nő egy alárendelt személy, egy szülőgép, a férfi kiszolgálója, akinek legfőbb feladata a háztartás rendben tartása. Megüthető, hiszen az ő szemükben ez olyan bocsánatos bűn, amelyen jót lehet röhögni a kocsmában, és ezzel már meg is határoztuk, hogy szellemileg ez a kormány hová sorolható.

Ám nem vagyok feminista a szó új értelmezése szerint, mert semmivel sem szeretnék többet, mint azt, hogy emberként bánjanak velem, hogy egyenlő elbírálás alá essek és azonos lehetőséget kapjak a férfiakkal, ha például egy állás betöltéséről van szó. Nem akarok pozitív diszkriminációt, nem akarok női kvótát, mert az a célom, hogy az egyes posztokra a legalkalmasabb személy kerüljön, függetlenül attól, hogy nő vagy férfi. Egy kvótarendszer pedig nem ezt támogatja. Most felmerülhet a kérdés: nem akarom, hogy a politikában és a közéletben sokkal több nő legyen? Dehogynem! Sőt, szerintem erre nagyon nagy szükség lenne. Ez azonban rajtunk, nőkön is múlik. Teszünk-e valamit azért, hogy ezen a területen is szavunk legyen? Nyilvánítunk-e véleményt a politika színterén? Tiltakozunk-e az ellen, ahogy a jelenlegi kormány kezeli a nőket vagy csak magunkban morgunk?

A férfiak többsége nem kedveli az okos nőket, valami rejtélyes oknál fogva tart tőlük, hiszen az évszázados beidegződés alapján a család esze a férfi. Ez a korszak azonban már elmúlt, mert amióta a nők is lehetőséget kaptak a tanulásra, a diplomaszerzésre, olyan tehetségek kerültek ki közülük, akik nélkül a világ sokkal kevesebbet érne. Egy család eltartásához pedig már nem elég az apa keresete, már az anya is dolgozik. Dolgozik, karriert csinál, felelősségteljes posztot tölt be, és - noha sokan még cikinek tartják - bizony előfordul, hogy az apa megy el GYED-re a kisbabával. Egy normális családban már mindkét fél kiveszi a maga részét a házimunkából, és nem esik le a karikagyűrű egyikük ujjáról se, ha az apa mosogat, az anya pedig kicseréli a kiégett villanykörtét.

Ám még mindig vannak őskövületek (Orbán és csapata épp ilyen), akik gyomorgörcsöt kapnak a gondolattól, hogy egy nő okosabb lehet náluk, akik nem engedik, hogy a kormányban nő is lehessen miniszter, és a parlamentben olyan alpári stílusban beszélnek a női képviselőkkel, hogy az ember zsebében kinyílik a bicska. Sajnos ők pszichiátriai esetek. Kezelni kellene a kisebbrendűségi érzésüket, hiszen amit csinálnak, ahogy viselkednek, a nagyképűség, a lekezelő hangnem, a szándékosan megalázó mondatok egyértelműen arra mutatnak, hogy megpróbálják kompenzálni saját jelentéktelenségüket, és egy szánalmas macho álarc mögé bújva próbálnak meg felsőbbrendűek maradni. Nem sok eredménnyel!

Szóval, ahogy mondtam, nem akarok több lenni egy férfinél, de kevesebb se! Ugyanakkor nem szeretném, ha a nagy egyenlőség jegyében eltűnne az udvariasság és előzékenység, mert jól esik, amikor a férjem és a fiaim kiveszik a kezemből a nehéz szatyrot, ahogy egy férfi kinyitja előttem az ajtót vagy lesegít a buszról. Mert az udvariasságnak semmi köze a nemek közti egyenlőséghez. És nem akarok férfivé válni, mert szeretek nő lenni. Nem akarok nagyobb súlyokat emelgetni, nem akarok izmosabb lenni Schwarzeneggernél, nem akarok nyerni piálásban és alpári káromkodásban, és sosem fogok állva pisilni. Ahogy egy férfi sem fog soha szülni. Mert így lettünk megalkotva, és ez így van jól.

De megálljt kell parancsolnunk az Orbán fejében élő női modellnek, mert idejét múlt, elavult, és úgy tűnik, a miniszterelnök nem képes alkalmazkodni a XXI. századhoz. Cserére szorul, mint egy analóg telefon. És a társadalom? Érettek vagyunk-e már arra, hogy másképp gondolkozzunk? Nézzük a jelenlegi miniszterelnök jelölteket, és azt látjuk, mindegyikük férfi. Hol van egy női jelölt? Adunk-e esélyt egy nőnek, aki másképp gondolkodik, mint egy férfi? Akinek a számára fontosabb, hogy van-e mindenkinek ennivalója, jutott-e mindenkinek ruha, van-e hol aludnia, aki előrébb valónak tartja a családtagok (és ebben az értelemben az ország lakosainak) egészségét, tudását, jövőjét, mint egy kisvasutat, egy stadiont és a hatalmat!

Mert ideje lenne változtatnunk. Gyökeres változásra van szükségünk ahhoz, hogy újra elindulhassunk egy tudásközpontú, gyűlöletmentes világ felé, ahol a plakátok és a reklámok nem ocsmány hazugságokat öntenek ránk, és amelyben újra képesek leszünk beszélgetni egymással. Egy olyan ország felé, ahol a sorsodat nem a biológiai nemed, a vallásod, a politikai nézeteid határozzák meg, hanem a tudásod és az emberséged. Mert lehetne ez az ország ilyen is....